Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ér(e)z-(e)lmek, amelyek ellentétesen hatottak a Szer-elemben

2014.02.19

Ellentétek, amelyek talán nem is azok…

Ahogy itt ülök a szobában, vagy ahogy sétálok az utcán, vagy ahogy nézem a kedvenc tavam: gondolatok sokasága tör rám, és hirtelen rádöbbenek az összefüggésekre. Azokra, amelyek Neked, vagy nekem talán pár évvel ezelőtt annyira élesnek hatottak… s rá kell jönnünk, hogy nagyon is hasonló tőről fakadtak, nagyon is hasonló érzések hallatták magukat. S ha erre mindketten ráébredünk egyszer, akkor arra is rájövünk, hogy ezek nem ellentétek, sőt nagyon is hasonló tulajdonságok, jellemek mindkettőnkben.

Bár én többször mondtam, amit éreztem, hogy egy lélek voltunk az idők kezdete előtt…Te ezt vagy hitted/érezted (komolyan) vagy nem, de attól létezik/ létezett/sőt létezni fog. Mert a Lelkünk halhatatlan, érted ezt?

Menjünk bele a részletekbe, ami nyugodtságot kér tőlünk és higgadt, tiszta fejet, lelket és szívet:

Emlékszel melyek voltak azok a gondolatok (s rajtuk keresztül érzéshalmazok), amelyek azokat mondatták velünk, hogy különbözünk? Ami ahhoz vezetett, hogy feladtuk újra.

Pénz, mint eszköz és azon keresztül sok minden érezhető ebben a mi világunkban. Abban, ha nagyon higgadtan tudtunk beszélgetni, akkor mindketten megegyeztünk, hogy nem uralkodhat rajtunk, mint eszköz, hiszen fontos eszköze a minden napjainknak, de nem vezethet bennünket. (vagy talán mégis?) Te mondjuk úgy, hogy a pénz embere vagy, de én tudom, hogy ez a szívedben legbelül nem így van. Te a jó befektetést, a hasznot keresed, ami a biztonságot adhatja neked, amelyben hiszel.

Ezzel nekem semmi bajom nincs és nem is volt, csupán én nem látom a végtelenséget benne, tehát nem látom a végtelenül rendelkezésünkre bocsátott biztonságot. De Te ezt akkor rendesen félreértetted. Azt, hogy én nem tudnék így dolgozni az az őszinte belső véleményem, mert miért is kellene hazudnom neked, de ha Te szívesen csinálod, akkor miért ne csinálnád.

Ezzel szemben akkor, vegyünk engem: én szeretek és mindig is szerettem értékes dolgokba befektetni, ami hosszú távra vagy örömet, vagy biztonságot nyújt. Persze én egyszerű vidéki lányként a takarékosságban, és a saját energiából, tulajdonból megtermelt dolgokból is érzem a biztonságot. S most eszembe jut az a tény, hogy te is, hiszen te is ott vagy a családi disznótoros dolgokban és segítesz, vagy segítesz a kertben a szüleidnek.

Akkor most fésüljük össze, biztonság keresés és annak hite és keresése, létrehozása. Már nem is olyan nagy a különbség ugye?

Maradjunk az értékeknél, hiszed, hogy az emberek sok mindent tönkre tesznek a nagyravágyásukkal a világban, ezért a természetet szereted védeni és járni is. Én is hiszek benne, hiszem, hogy a világ polgárai újraálmodnák, változó vágyaikat akkor kreativitással újra tudnának hasznosítani dolgokat és ezekkel is kevesebb szemetet halmoznának fel. És most utalok arra, hogy szerinted sok minden giccs, vagy felesleges tárgy, amivel én díszítek. Ezek a díszek emlékek, ezek beszélnek, mosolyognak, vidámítják a napjainkat, szépítik otthonunkat, amelyek később tovább adnak bennünket utódainknak. Pl. egy polcos kisszekrényből lehet mosogatót csinálni stb. az emberi elme határtalanul ötletes lehet.

A megfogható dolog után vegyük a másik talán fő ellentétet, a sport.  Te egy ösztönösen vágyó, szerető, élvező ember vagy, ami nélkül kevesebb, sőt üresebb lenne az életed. Azt mondtad, hogy gyermekként a tested erősítésért, a kíváncsiságból fogtál bele sokféle sportba, ahol nagyon élvezted az adrenalint.

Talán ez az, amiben nem vagyok aktív. Ahogy végig gondolok eddigi életemen, rájövök, hogy nem állt hozzám távol, de közel sem. Meg-megérintett, de igazán nem ragadott magával, ahogy téged. Az alkatom sosem kényszerített rá, bár a gerincemnek nagyon jó lett volna/lenne az úszás, de nem tanultam meg. Úgy, ahogy a sulinkban tanítottak úgy nem lehet megtanulni. (Most, mint ha hallanám: „ne magyarázkodj, nem szeretem”, de hidd el, ez nem az.) Vegyük végig, mindig a tornasorban a 3. voltam hátulról, sok mindenben nem versenyezhettem a többiekkel, hoztam a közepes, négyes átlagot. Nyilas lévén az alsó testem adottsága, hogy erősebb, talán ezért is szívesebben rúgom a labdát és nem dobom, ha tehetem. Talán ezért is, de leginkább a családi körben szeretett labdarúgásból ered, hogy tetszik. De ott sem álltam soha a támadók közé, nem szeretek támadni és van önkritikám: nem tudok és nem szeretek futni, hátvéd vagy kapus voltam inkább. Persze akkor még ismeretlen fogalom volt női foci, csak a koleszban idétlenkedtünk saját szórakozásunkra, és a fiúk figyelme miatt. Tornázni, aerobicozni szerettem, de egyedül nem annyira érdekes, és nem visz rá a buzgalom, pedig ez is jó lenne. Amint láttad biciklizni szeretek, szeretem a természetet járni, de nem feltétlen a túraútvonalakon, élvezni, együtt lélegezni a természettel, azaz én műfajom. Emlékszem, amikor sétáltunk a zirci kiserdőben és letértünk a számodra előre megjelölt útról…micsoda duzzogást okozott, talán azért mert én úgy éreztem: nincs mitől félnem, nincs mitől tartanom, a legmegfelelőbb emberrel (veled) vagyok és fák között, aki a barátaim, nem kell sietnem sehová, mert a pillanatot élveztem, a szépségét, a harmóniáját együtt veled. A természetben egy séta más, mint egy jól ismert parkban, ahol már előre tudom, hogy ott a pad, vagy melyik fa hol van. Bár, ha így belegondolok, szemben az ablakomon át a parkban is fel lehetne fedezni a változások nyomait, a fákon, a növényzeten, a Nap sugarain. Hegymászás, hát igen, csodállak, tisztellek érte téged és barátaidat, s mindazt, amit esetleg úgy vélted, hogy ellene mondtam, hát inkább az a féltés mondatta velem, ami bennem felmerül, ha arra gondolok, hogy mi történhet, ahogy Erőss Zsolttal is történt. És itt jött be az a szó, ami az összes ellentétünknek vélt dolgaink forrása: fél-elem. Szándékosan írtam így, bár írtam már neked róla, amit úgy érzek az irántam érzett taszításból, tagadásból, talán el sem olvastál, vagy fel sem fogtál, de attól létezik. A mi gyönyörű mag-yar magnyelvünk beszédes, többet is elárul rólunk, a környezetünkről, a világról, mint bármelyik nemzeté. Amikor félelem van bennünk, akkor az egész lényünket két-ség járja át, kétfajta gondolat nyomasztja, ami nem engedi, hogy teljes legyen, hogy higgyen abban, amitől fél, tehát fél-elem uralja őt.

Azt mondják, hogy az ún. fóbiáinkat az előző életeinkből, gyermekkori ijedségeinkből hozhatjuk. Lehet benne igazság, én tudom, hogy rengetegszer kirándultunk termálvizes fürdőkbe, amíg az édes-apám élt, amit szerettem, de azt is nyugtáznom kell, hogy sokszor, sokat a vízben rosszul mozdultam és bizony lebuktam a víz alá, ahol fuldokoltam, nyeltem és ebből eredhet a víztől való iszonyom. Bár nagyon vonzz, hisz, emlékezz, amikor ott álltunk a Balaton hosszánál, vagy a Velencei-tónál! Imádom ma is ezeket a pillanatokat felidézni, bár egyik sem a végtelen partot mutatja, de én akkor még is ezt éreztem általad, melletted állva. Magasság: nem emlékszem e fajta ijedségre, de mégis összeszorul a szívem, ha azt a pillanatot idézem fel, hogy állok vmi kilátó legtetején és kileng velem az egész, ahogy mondjuk Barcelonában: a Colombus szoborban, de egy kisebb hegyen élvezem a kilátást, de nyilván nem mernék a szélén letekinteni. Ezért szerintem nem haragudhatsz. Csupán saját félelmeimet vetítem rád, amikor félek, és azt az érzést, hogy elveszíthetlek. De ugyanakkor csodálni tudlak csak azért a merészségért, ami odahajt, és természetesen együtt örülök annak, hogy micsoda élményeket tudsz átélni. Örömöt élvezni tudom, hogy a legjobban úgy lehet, hogy részt veszünk benne, de hidd el, hogy ami közöttünk van/volt/lesz, ami már nem is 3 dimenziós az érezteti velem, hogy mi mennyit ér neked és mit érzel akkor. Olyan kapcsolat, szál, ami láthatatlanul is összeköti a szívemet, a lelkeme179171_515700335143741_866406794_n.jpg557575_423173394417341_580116117_n.jpg196433_139830642828846_846714264_n.jpg1459866_389829461150105_1413765699_n.jpg1394377_731190016908635_1764258019_n.jpgt a tiéddel.

Múlt/jövő (Idő kérdése, amelyet ember talált ki)

Ezen belül is a tapasztalatok és azok megélése, megszerzése. Csak most ezt az életünket vegyük:

Volt egy életünk (hívhatnánk gyerekkornak is), ami azelőtt volt, hogy személyesen találkoztunk volna. Kaptunk és értek bennünket különféle élmények, érzések, fájdalmak, örömök, amelyek ösztönzőleg hatottak ránk, hogy keressük azt a szerelmet, amit addig csupán álmainkban, látomásainkban szerepelt, amit úgy kezeltünk, mint egy fajta mesét. Amit vagy hisz az ember, vagy nem, pillanatok függvényében.

Most, hogy pár éve látom az ok-okozati összefüggéseket, sőt nap, mint nap ismerek fel újakat, amelyek arra sarkallnak, hogy levonjam a következtetéseket, tudom, hogy 1998-ban a lelkünk készen állt egy Teljesség megélésére és megismerésére, de szellemünk nem. És az egyik része az ego, ami sok mindent elferdít az ész javára, ami a szívügyekben nem jó tanácsadó.  Felkínált nekünk a Teremtés egy csodálatos kapcsolatot, aminek minden perce vibráló, sugárzó volt, amilyent addig nem is ismertünk, de hittünk benne, hogy létezhet és megmutatta nekünk, hogy létezik is.  Akkor ott az ész általi tanításnak engedelmeskedve, hogy a jó út nem rögös, hanem egyszerű és „normális” és az önbizalom hiány minden neműségével döntöttem a másik út mellett. (Amit, mint tudjuk nem tudtam kivitelezni.) Te azt mondtad, hogy hirtelen nem találtad a megszokott teredben a helyed, pótolni akartál mindenféle módon. Én pedig megkaptam a tükröm, megkaptam azokat a hiányosságokat, félelmeket, amelyekkel nem akartam szembenézni korábban. Tehát tapasztalatokat kaptam, pofonok az élettől, amelyek megmutatják: hol vagyok gyenge, hol vagyok más és hogy, amit tanítottak, mennyire nem úgy van. A bőrömön, a lelkemen éreztem a sebeket, amelyekkel szembe kellett néznem, hogy rájöjjek: ki vagyok és te ki vagy valójában, hogy ki merjem mondani, amit érzek.

Azt mondtad egyszer, hogy féltékeny vagy a múltamra. Tudom, hogy sem te, sem én nem vagyunk az az ember, aki azon rágódik, „hogy mi lett volna ha”, de szerintem nincs okod a féltékenységre, ezeket a tapasztalásokat nekem kellett megélnem, nem neked. Mivel mindketten nyugtáztuk a döntésem, valahol elfogadtuk ezt a lépést (te is elmondtad, hogy nem léptél utánam, mert haragudtál rám, mert talán gyűlölet is volt benned irántam), tovább mentünk azon az úton. Neked is voltak kapcsolataid, neked is voltak csodálatos dolgaid (diploma, munka, külföld, hegyek, ismeretségek, család, szerelem), amelyekre nem is lehetne okom féltékenynek lennem, de sosem volt bennem ilyen érzés. Kedves, neked ezekre a tapasztalásokra volt szükséged, amivel színesebbé, teljesebbé válhattál.

Amikor többször lett volna utunk egymáshoz, éreztem a vágyat bennem, benned is, de éreztem azt, hogy még mindig ott van vmi, ami szétszedne bennünket, ami még jobban fájna, mint először. Igen, én azt vártam, hogy Te légy biztos abban, hogy velem akarsz lenni…és szerintem te is ugyanezt érezted fordítva 2001-ben. Egymásra vártunk… s nem jött a biztatás, hosszú idő telt el, de az elkeseredett pillanatokban mindig hozzád rohantam volna, ahogy a döntésem (az esküvő) előtt is tettem, de erre sem jött válasz, azt hittem: elfelejtettél örökre, hogy már nem jelentek semmit. Jöttek a még nagyobb pofonok, s később már nemcsak magam érdekét kellett néznem, irányíthatóvá váltam és lassan majdnem elvesztettem a személyiségemet is. Vártam vmi megváltásra, csodára, amikor újból hallottam rólad, s elkezdtem újra gyerek módjára fantáziálni a szerelmünkről és Téged mindenféle számomra jó tulajdonságokkal ruháztalak fel. És vágytam arra, hogy olyan fontos lehessek neked, ahogy régen. Akkor voltam féltékeny arra a lányra, aki évekig a partnered lehetett, de tudtam, hogy nem állhatok közétek, tiszteletben kell tartanom az érzéseid, a döntésedet. Be kellett magamnak ismernem, hogy már nem jelenthetek neked többet, mint egy barát, már sok értéket veszítettem a szemedben az életem miatt. Ezek voltak a két-ségek, látod milyen egyszerű az egész, ha látod a teljes képet? Vehetjük hibának, de ugyanakkor tapasztalatnak is, amitől több lettem, de már nem lehet visszacsinálni, ezek a döntéseim következményei, velejárói, az egyik hozza a másikat. Ezek az érzések lassan kimondatták velem, hogy én el kell, hogy engedjelek, bármilyen fájó is, örülnöm kell, ha boldog vagy és ezt is éreztem, elfogadtam, hogy én, nem tehetlek boldoggá. Jött a 2010-es év, és most nézz a számokra, látod?  A 3-asság jegye, Atya, Anya, Fiú, az Egy-ütt a Minden-séggel, igen és ez egy csodálatos év lesz az életemben. Köszönöm Neked és a jó Istennek, hogy megélhettem Veled a Teljességet minden téren.

Gondolj vissza, ahogy ott ültünk a kávézóban, hallgattuk egymást, felemelő az az érzés, ami ott körüllengett bennünket, szavakkal talán nem is lehet leírni! Olyan érzés volt akkor bennem, hogy évek óta arra vártam, hogy beszéljek veled, hogy halljak rólad, hogy együtt rezegjek veled. De hidd el, szebb és egyszerűbb, nagyszerűbb volt mindenféle agybeli elképzelésnél. Ez volt az tapasztalat, hogy bárhol vagyok is a világban, van egy másik felem, aki hisz bennem, aki a jobbik felem, aki erőt ad, ha megtorpanok. Én nem tudom, hogy mit jelenthettem akkor neked, ezt te tudnád megfogalmazni?

Hónapok, amelyek talán ugyanúgy teltek, mint máskor, de mégis másként, mert volt bennem vmi többlet, amit ebből a találkozáskor született meg, és elkísér azóta is. Egy olyan erő, ami nem hagyja, hogy teljesen feladjam. Jött az örömszerzésed, amit pontosan tudtad, hogy szíven fog találni, s azt, hogy örömet fog nyújtani nekem, amit régóta nem éreztem. Az útkeresés hozzád, igen…az volt a májusi koncert, de az is több volt, mint, amire vágytam….ezért mondtam, hogy hab a tortán. Csupán vágytam az újbóli közelségedre, érezni, érteni akartalak, örömet szerezni apró figyelmességekkel, és továbbra is tiszteletben tartani. Ennyi év után már okultam a hódításból, nem akartam több sebet okozni senkinek, bármennyire is jó érzés, azért, aki nem gondolja komolyan, annak is egy fajta fájdalom. Megleptél, s magamat is megleptem magammal…vágyak és mégis erős tudtam maradni. Ez már nem hiszem a hűség, inkább itt érezhettem azt, hogy nem akarok őszintétlenül belefogni egy gyönyörű Szer-elembe, ami többet ígért minden eddigi kapcsolatomnál.

Aztán jött a megnyílás, a bevallás, ami könnyebbé tett, amivel szerintem két féle érzést keltettem benned: tüzelő, kíváncsi vágy érzését, a másik: a nem akarom érzés, tartok tőle. És itt már bekapcsolhatom a 3. húzó erőt: a 3. (személyek) véleményét, az ő általuk hozott tapasztalásaikból eredő fél-el(e)meiket: igen, volt belőlük jócskán. Hiszen Téged is sokan szeretnek, a szüleid (gyerekes anyával), a barátaid az (elvált anyával, gyerekével kapcsolat), s mindaz, amit láttál eddigi életed során, amiből fél-el(e)met szűrtél le és az eszedre hallgatva hátráltál. De láttad, hogy fáj, láttad és érezted, hogy nyílik egy ajtó feléd, ami hívogat; hogy nyitsz egy olyan ajtót, amit nagyon ki szeretnél nyitni, amit szinte eddig másnak ki sem tudtál nyitni és engedtél a szívednek, de az eszeddel is harcoltál. Titkos vágyak, álmait álmodtuk meg a számítógép előtt, vagy a telefonon, vagy a gondolatainkban, álmainkban. Szinte már el is fogadtam volna újra, de akkor láttam egy fénysugarat és mertem menni tovább. Álmodtam és terveztem és a hévemmel vittelek téged is, amit remélem, nem fogsz megbánni sosem. Mert az maga volt a csoda, bár úgy tűnt mi terveztük minden percét, de hidd el, hogy szebb volt, és csak a pillanatnyi rezgésekkel együtt lehetett teljes. Jött egy sorozat, amiből nem akartunk kilépni, felébredni, csak álmodni és élvezni…most már tudnunk kell, hogy az élet nem ilyen.  A tanítások ellenére, amiben felnőttünk, az élet nem habos torta, még ha a nagy Ő-vel hoz össze bennünket a sors, akkor sem. Ha belegondolsz, minden bölcs történetben, nagy szerelemben jöttek a nehézségek, jött vmi ellentétes erő, ami arra késztette őket, hogy harcoljanak magukért, szerelmükért. Megjött a miénk is, vágyak, amit te is állítasz, hogy az élet mozgató rugója. Költözésed, ami még ismeretlen terület volt neked, egy újabb tapasztalatszerzés. A munkahelyem változásai és akkor a nehézségben a szépség, hogy összehozott bennünket, hogy ismerjük meg azt a minden napos arcunkat, amiben még nem láttuk egymást. Azt mondtad, hogy sokat vitáztunk, de én akkor is, most is állítom, hogy egyáltalán nem volt így. (Persze azóta lehet, hogy vannak jobb tapasz-talataid is). Ismeretlen közegben mozogtunk mindketten: Te is, én is. Te kimozdultál a családi gondoskodó fészekből, önálló szárnypróbálgatásaidat élted, amiben remélem azért segítettem is és nem csak hátráltattalak? Én, pedig kifelé tartottam egy házasságból, egy félre nevelt kisgyerekkel, akihez nem kaptam kellő támogatást és egy munkahellyel, ami tartott vhová, de inkább a végéhez. Hirtelen sok minden változott, olyan idegfeszítő légkört hozott körénk, amit nem tudtunk kizárni, hiszen csak egymással tudtuk megosztani és igazából megbeszélni is. Ami az egyiknek nehéz, a másiknak nem biztos, hogy az…ezt akkor már jó lett volna tudnunk mindkettőnknek. Persze sok mindent könnyebb észben megoldani, mint gyakorlatban: a saját életünkben, amihez érzéseinket kapcsoljuk, remélem ebben egyet értünk?  Elkezdett kicsit hullámozni a kapcsolatunk, de nem hagytuk, hogy ismét az ész győzedelmeskedjen felettünk. Álmodtuk, álmodoztunk tovább, vágytunk arra, hogy újra és újra megtörténjen minden térben és időben, minden megnyilvánulásunkban a csodát, szinte már feldíszítettük az alkalmakat, de hidd el, hogy anélkül is csodálatos lett volna. Hiszen úgy ismerjük egymást, mint még senki, akár testileg, akár szellemileg-gondolataiban, akár lelkileg-érzés világában, mint még senki, kívül és belül, még azt is tudjuk a másikról, amit ő még talán ki sem mert mondani eddig. Igen, tudod miért? Mert Te én vagyok és én Te, te pontosan abban vagy jó, amiben én, pontosan azt képviseled a világban, amit én, de te másként vagy erősebb, mint én és én is abban, amiben te kevésbé. De ha ezen erőket összeadjuk, egyesítjük, erősek vagyunk, egy hullámhosszt sugárzunk és más rezgést adunk a világnak, amiért felfigyelnek ránk, amiért megbámultak bennünket mindenhol, ha együtt voltunk. A teljességet nemcsak élvezni, érezni lehet kettőnknek, hanem kisugároztatni tudjuk a világra, másokra és erőt, bátorságot tudunk adni azoknak, akik keresik még a másik felüket. Mert mindenki keresi a maga módján, ezzel a kész-séggel jöttünk a világra, hogy vágyjuk a teljességet, ami leírhatatlan. 

Ezért nem tudok tovább lépni rajtad, nem tudom azt mondani, hogy a múlté vagy, ezért írok most és vágyok már a gondolatra is, hogy felidézzem. Te bármennyire is írod, hogy „tovább léptél”, hogy a „földön jársz”, azt mégis csak bevallottad, hogy soha sem fogod azt mondani, hogy bárcsak ne történt volna meg. Hát persze, hiszen te is ugyanazt élted meg, ahogy én, teljes voltál velem és a mindenséggel, egyek voltunk, amire addig csak vágyakoztunk.

Tudom, hogy ezek mellé betársult sok olyan tényező, amit mi vonzottunk be a fél-elmeinkkel, amit az ego talált ki arra magyarázatként, hogy miért ne higgyünk a jövőben. Mondhatjuk ismét, hogy most is az ész győzedelmeskedett felettünk, csak most nem én mondtam ki a döntő szót. Gondolok arra, hogy megpillantottál egy modell lányt, akivel fantáziálgattál, vagy arra, hogy udvarolgattak nekem a munkahelyemen. Akkor már az ego képes volt társítani, amikor már vidék és Pest ellentéte merült fel. Remélem, ahogy most leírom (ha eddig nem láttad volna, vagy nem szűrted volna le a következtetést) látod, hogy ezek csak kifogások, amelyeket kerestél, kerestem én is.

Mindezek összessége mondatta veled, hogy vége….és most már látnod kell, hogy megfutamodtál, fél-elmet csináltál, és tudod az okát? Önbizalom hiány, amit azokból hoztál, amit az elején leírtam. Amikor kaptam a tanácsot Nonitól, hogy ezt már nem, hogy így a büszkeségem meg úgy, akkor már én éreztem, hogy ez nem megalázkodás részemről, bármennyire is tűnhet úgy. Akkor már tudtam, hogy nekem kell felemelnem téged, ahogy annak idején te tetted velem. Akkor azt mondtam, hogy sok mindent kell megélned, tapasztalnod ahhoz, hogy megértsd, amiken keresztülmentem a saját hibám/döntésem miatt. Lehet, hogy ezt bántásnak, lenézésnek vetted, de nem így szántam, nyugtáztam magamnak, hogy nem a te hibád és hogy még ezeket meg kell, hogy kapd a sorstól, pedig jobb lett volna együtt megélni, vagy megküzdeni érte. Nyújtottam a kezem, de tolakodásnak vélted. Láttam, hogy nyitnom kell a szemed, de nem akartad, letagadtad, megtagadtál minden kapcsolatot velem, pedig nem a te érzéseid ellenére akartalak visszakapni, egyszerűen a visszasüllyedt állapotodból (amit hibásan írtál le magadban) újra felemelni, hogy merj lépni, hogy van tovább, hogy ami az egyiknek nem sikerülhetett, az nem feltétlen igaz a másikra is. És most eszembe jut az a jelent, amikor a járatlan útról letértem és te hogyan reagáltál.

Ahogy nyílott a fejemben, a valóban a világ úgy szerettem volna megosztani veled, mint a másik felemmel, akinek ugyanezt az érzést szerettem volna megmutatni, éreztetni és semmi többet. Megmondani mindazt, hogy amit mutatott, tanított nekem, amiben régen közösen hittünk, az valójában tényleg megvalósult és csoda és mindezt megmutatni, látni, ahogy örülsz az én örömömnek…elzárkóztál, elzárkózol ma is.

Ma olyan leckét kapok a mindenhatótól, hogy türelem, hogy hit, hogy egyedül….ismerős gondolatok? Te tudod, kitartó vagyok és makacs, ha olyan dologról van szó, amelyik a lételemem, azt mondják, türelmes vagyok, de szerintem még tanulnom kell…hiszen várlak, vissza. Hidd el, futnék oda, ahol vagy, hogy megpillantsalak egy pillanatra, de tudom, hogy én a női éned vagyok, neked kell eljönnöd értem, ha valóban sokat jelentek még a számodra! Önbizalom, hit kéz a kézben járnak és sokszor hiányoztak az életem során, nem álltál mindig mellettem, hogy tudjam mekkora támasz, hátszél van mellettem…sokszor elcsüggedtem, fel is adtam, de mindig volt egy erő, volt egy reménysugár, amely azt mondta, hogy nem, még van valami, amiért nem adhatom fel. Hinnem kell, hogy, ami nekem csodálatos volt, az neked is, hogy, ami nekem a teljesség, az neked is, hogy aminek az életemben meg kell történnie, az meg is fog történni, hogy, aki a része, az örökre a része is lesz. Magány, egyedül, sokszor beszéltünk róla, más érzések, más történések és mégis egy tőről fakadnak. Magamban vagyok, de tudom, hogy soha sem leszek magányos, megismertelek, érezhettelek és láthattam a világot, ami csodálatos akár esik, akár a nap süt. Egyedül vagyok sokat, mert jobb egy-ed-ülni, mint páros magányban. Hiszem, hogy igazi társunk csak egy van, akivel megélhetjük a teljességet, akivel a csend zene, akivel jó ülni hangtalanul bárhol, akivel mindegy mit csinálunk (barkácsolunk, vásárolunk, főzünk, sétálunk, kirándulunk, utazunk, beszélgetünk, csókolózunk, fekszünk, álmodunk, szeretkezünk), mert Egy-ütt vagyunk Vele és a Minden-séggel. Amikor a világ elemei összhangban vannak, ehhez nem kell feltétlenül alkohol, bódítás, pénz semmi…más csak mi ketten.

"Vannak CSÓK-ok, mik ma már nem ugyanolyanok, mint régen, s ezeknek a Csókoknak titka van. Egy apró kis "fűszervarázs" kerül bele, mitől az ÍZE-ÉRZETE-LÉTEZÉSE olyan maradandóvá válik, ami elrepít múltba, s jövőbe.  EGY-etlen "éteri-fűszerkeverékből" tevődik össze, amire az van írva: „NEM E VILÁGI SZERETET-SZERELEM KEVERÉK "...Ezt a titkos fűszervarázst, nem lehet Kozmikus közértekben kapni, csupán egy helyen lelhető fel, sok életet kell sorba állni érte, s mélyre kell érte menni. NAGYON-NAGYON MÉLYRE, VAGY ÉPP LEÍRHATATLANUL MESSZIRE.(Meleron)